Baski veszedelem

Gorliczai József elmondása alapján

A Baski Veszedelem

„Zemplén vármegyének egész szemfénye,

A mi szép községünk, az intelligens Bénye.

Felmehet az ember egészen Trencsénig,

Trencséntől lefele vissza Fiuméig.

Községünk párjára nem akad mindvégig.

A mi szépapáink mind nemesek voltak,

Községünkre mindig dicsőséget hoztak.

Ott van példaképp a Baski veszedelem,

Hol a bírónak sem adatott kegyelem.

Tojással kenték be annak mindkét szemét,

Csalánnal törölték bajuszának helyét.

Vitézül elbántak a pártütő néppel,

Sokan egy hónapig jártak dagadt képpel.

A vajat is elhozták, melyből volt igen sok,

Ekkor maradt rajtunk, hogy „bényi vajasok”.

Hogy a veszedelem miből keletkezett,

Azt most elmondom szó szerint, ha lehet.

Van egy erdőrész a Sajtház vidékén,

Mit magának tartott mindkét község népe.

Az egyik is vágta, másik gyérítette,

Csordával, gulyával végig legeltette.

Így ment ez évekig közös akarattal,

Amíg megértették egymást szép szavakkal.

De nincsen olyan jó, mi véget ne érne,

A jó barátságnak hamar lett a vége.

Fura gondolata támadt a szomszédnak,

Az egész erdőrészt mondja magáénak.

Behajtják a bényi gulyabeli marhát,

A szebbik tinóknak kettő fogja szarvát.

A alighogy beérnek a falu szélébe,

Üstöket raknak le a templom elébe.

A legszebb tinónak levonják a bőrit,

A férfiak vágják, az asszonyok főzik. 

Rotyog a gulyáshús a nagy rézüstökben, 

Mulat a férfinép, kulacs a kezében.

Vígan ülik torát a nagy győzelemnek,

Arra nem gondolnak, hogy ára lesz ennek.

Alig, hogy a sok hús megpuhult a lébe,

Ilyen üzenetet küldenek Bényére:

Tiszteli kendteket Baskó község népe,

Fáradjanak által egy gulyás ebédre!

Nosza nem kellett azt háromszor mondani,

Hozzáfognak mindjárt eszcájgot hordani.

Kétágú, vasvilla, puska, meg rézfokos,

Ezek nélkül menni nem lesz ajánlatos.

A főbíró úrnak parancsa szavára,

A kisbíró dobot akaszt a nyakára.

A tanító uram, ki poétaember,

Egyenes paranccsal ellenkezni nem mer.

Rögtön megkomponál egy ritmusos dobszót,

Melyhez nem találtak azóta foghatót.

Pereg a kutyabőr künn a domboldalon,

Minek hallatára lett nagy riadalom.

Felhangzik a dobszó: közhírré tétetik,

Egész község népe mind haza kéretik.

Hegyen, völgyön, laposon senki el ne maradjon,

Hamar Baskóra takarodjon!

Lett erre nagy zúgás, ott maradt a munka,

Éljen! Vivát! Gyerünk! Már szólt a puska.

Bent a piactéren van a gyülekező,

A finom fegyverek most kerülnek elő.

Jön a Liba ucca vagy 35 néppel,

Állig fegyverkezve rövid nyelű cséppel.

Amott az Új ucca csupa bunkósbottal,

A Bödön vidéke rézfejű fokossal.

De legszebben néz ki a nemes Papsor ucca,

Minden ember vállán duplacsövű puska.

Malom ucca, Német-sor kampósbotot hoznak,

Megemlegeti az, kinek odasóznak.

Trombitaszó hangzik, megindul az Alvég,

Ehhez csatlakozik föl az egész hadnép.

Dübörög a menet négyes csatarendben,

Rettenetes harag villog a szemekben.

Elől a kornyista, ki civilben nem más,

Mint a községbeli fő számadó csordás.

Csakhamar elérnek a Mocsidla völgybe,

Hol tanácsot ülni állnak pihenőre.

Négy embert küldenek deputációba,

Ilyen üzenettel mennek be Baskóra:

Fizessék meg a kárt, ha törik, ha szakad,

Mert akkor különben kő-kövön nem marad!

Beért a küldöttség, beszélnek szép szóval,

Fogadják is őket nyúzottfa-karóval.

S így az egyességnek szaladás lett vége,

Arra megy! Amott mén! – zúgja Baskó népe.

A csordás, ki lesben állt, a nagy zúgást hallja,

Trombitáját tüstént a völgynek fordítja.

Hangzik a rohamjel a Sáspatak-völgyön,

Terül a hadsereg szét a szántóföldön.

Látván a Baskiak a sok harci népet,

Otthagyják az üstöt, meg a fehérnépet.

Csűrtető, házpadlás megtelt emberekkel,

A sugár eperfák ordító gyerekkel.

Nagyidánál is volt hajdan veszedelem,

De ehhez foghatót nem látott még a szem.

Repül a kampósbolt, mint az ördögszekér,

Végrendelkezzen az, akit telibe ér.

Égnek a háztetők, vonít a sok kutya,

Mind hajdan Boszniában, úgy ropog a puska.

Térdig ér a tejfel a főuccán végig,

Hatalmas füstfelhők szállnak fel az égig.

Mire a nap leszállt a nyugati égen,

Elmúlott az ebéd, vége lett már régen.

Csend van a faluban, szanaszét sok kapa,

Így ért véget régen a híres Baski csata.

Így éltek őseink a múlt századokban,

Nem hordtak szmokingot, jártak rövid rokkban.

Akármerre mentek, északnak, vagy délnek,

Elismerést vívtak a Bényei névnek.

Hej! De már manapság mást fütyöl a rigó,

Jött a repülőgép, autó, rádió.

Tangó, Szlófox, foxtrott, operett, képregény,

Ki ezekkel nem tart, az nem mai legény.

A zsinóros dolmány felkerült a padra,

Helyette már zsakett akadt a fogasra.

Magyarszárú csizmát csak újságból látni,

De van sok jégzokni, aztán bőrkamásli.

Hogyha öltözködünk, tollet elé állunk,

Mikor belenézünk, úriembert látunk.

Pedig bajok vannak, már szólt a kisbíró,

Hogy jövő héten veszélybe a hízó.

De hagyjuk ezeket, úgyis benne élünk,

Nézzük inkább azt meg, hogy halad községünk.

Van kőzúzó gyárunk, patikánk, tánctermünk,

Minek a láttára könnybe lábbad szemünk.

Doktorunk van kettő, öreg és fiatal,

Megcsappant ezen a külföldi hozatal.

Mulató oldalon van szép ródlipálya,

A piactér mellett a Hősök uccája.

Ami mindennél több, van egy finom malmunk,

Hogyha elfogy búzánk, éhen úgysem haljunk.

Csak egy pár szót szólunk: Kedves Volner bácsi!

Hozzon zsákot! – mondja-, többet nem is látni.

Tessenek elhinni, Isten, ember látja,

Hogy Erdőbényének van legtöbb szép lánya.

Igaz, hogy a fiúk, azok is helyesek,

Szépen öltözködnek, finomak, kedvesek.

Ilyen a mi népünk, Erdőbénye népe,

Nem is akad párja az egész megyébe.

De most már elértem a beszédem végét,

Áldja meg az Isten Magyar hazánk népét!”

Per-patvar vége

A költeményt Tokár Jánosnak, a szerző baskói barátjának verses füzetéből közöljük, aki lemásolta és a következő kommentárt fűzte hozzá:

„Írta Gorliczai József fűzfapoéta barátom Erdőbényén. A fenti szomorú eset megtörtént, mégpedig 1818. május 23. napján.”