Erdőbénye története
A honfoglaló magyarság első megtelepedési helye ez a vidék. Történelmi emlékekben igen gazdag ez a megye. E vidék bölcsője volt a reformációnak, a protestáns iskolakultúrának, a magyar nyelvű irodalomnak és a nyelvújításnak. E térség híres szülöttei a Rákócziak, a Dobók, Lórántffy Zsuzsanna, Kazinczy Ferenc, Kossuth Lajos.
Ebben a régióban több nép is otthonra talált, az itt élők szívesen fogadták maguk közé a kárpátukrán, ruszin, szlovák és más nemzetiségűeket, akik a mai napig megőrizték szokásaikat, hagyományaikat.
A Zempléni tájegység szőlőkultúrájáról és boráról híres régiója Tokaj-hegyalja. A 16. sz. elején a tokaji bor rangot adott a szőlőtermesztésben érdekelt hegyaljai településeknek, s ennek nyomán alakult ki egy egységes arculatú mezővárosi kultúra.
Erdőbénye az Aba nemzetségnek volt ősi birtoka. Első írásos említése 1331-ből való, ekkor a neve Erdő-Benje volt.
Az elmúlt évszázadok alatt mezővárosként és uradalomként is emlegették. Ismert források szerint 1808-ban kapta meg a mezővárosi rangot.
Erdőbénye birtokosai voltak a Perényiek, a Pálócziak, a Dobi és a Monaki család, a Szirmay és a Trautson családok. 1600-1604-ig Kaszaházi Joó János királyi személynök birtoka, 1608-1711-ig a Lórántffy és a Rákóczi család uradalma. A Rákócziak javait a szatmári béke után elkobozták. Így Erdőbénye kincstári birtok lett, majd VI. Károly császár Trautson Donát hercegnek adományozta.
A településen több műemlék és kastély található. Római katolikus plébániája már a XIV. század elején fennáltt, a Rákóczi-Szirmay kastélyban ma szeretetotthon működik, jelentős épületegyüttese a 17. században épült Budaházi-Fekete kúria.
Már a 18. században említik Erdőbénye "timsós vizét". 1828-ban az első fürdőház alapkőletételétől ismeretes Erdőbénye-Fürdő, mely jelentős szerepet tölött be a település gazdasági és kulturális életében.
A különböző mesterségek mellett - szabók, kovácsok, kőfaragók - nagy szerepük volt az erdőbényei bodnároknak.
"Ha valaki Erdőbényén egy fát elhajint, az vagy kádárt üt, vagy kőfaragót " - egy helyi szólásmondás szerint.
A mezőgazdasági tevékenység mellett a település "iparosodását" a bodnáripar és a kőbányászat jelentette. Bodnáripara jóval korábbi, mint kőbányászata.
A kiváló bortermeléssel függ össze a bornádmesterség felvirágzása a községben. Az iparosok már korán céhbe tömörültek.
A történelem folyamán kétszer szörnyű pestisjárvány, egyszer nagy tűzvész pusztított a településen.
Az erdőbényei helytörténeti kutatásnak nagyon korai és fontos dokumentuma az Ember András nevével fémjelzett "Erdőbényei históriája".
A magyar kádárság kezdetének története a pécsváradi apátság alapításakor a szerzetesekkel betelepült hat kádármesterig vezethető vissza. Nyelvünk háromféle elnevezést is használ a faedényeket készítő mesterek megnevezésére: kádár, bodnár, pintér. A kádár általában keményfából készít kádat és hordót.
A céhtörvények szerint a hegyaljai bodnárokra is kötelező volt a vándorút. Ekkkor ismerkedtek meg a német céhszervezetek felépítésével, szokásaival, melyeket aztán hazahoztak. A kádárcéhek céhpecséttel, céhládával és céhzászlóval is rendelkeztek.
A régi Hegyalján a termelő hordóval együtt adta el a mustját a porosz és lengyel kereskedőknek. Így az erdőbényei kádároknak igen nagy volt a keletje, alig győzték az új hordók gyártását. De nem csak hordókat, hanem olyan faedényeket is készítettek, amelyek nélkül elképzelhetetlen lett volna a szüret - puttony, kád, cserpák, taposó kádicska stb.
A hegyaljai bornáripar hanyatlása a filoxéra vész idején következett be, ami után az iparosok nagy rész kivándorolt az országból.
A kádár mesterség művelésével Magyarországon egyedülálló, lokálisan csak Erdőbénye községben előforduló és fennmaradó kádártánccal találkozhatunk. Ez a tánc német hatásra honosodott meg, valószínűleg a külföldön járó mesterlegények hozták haza.
A bodnáripar - a kádármesterség - ma is él hegyalján és Erdőbényén. Az átalakult szőlészet és borászat ma is igényli a hagyományos módon készült hordókat.
Templomaink történeteiről itt olvashat.